Saját művek gyűjtögetőhelye

Ahogy az előzőnél várom kommentben vagy privát üziben (dawepunk@freemail.hu) az építő jellegű kritikákat!
Ha pedig tetszett akkor tessék terjeszteni :D !

Egy zenész ébredése

Egy álom

- Kicsim, ébredj, ébredj, itt vannak! - ezek a szavak törnek szét egy kellemes álomvilágot, amiben boldog lehettem, de csak egy pillanatig tart a csalódottság, mert arra eszmélek, hogy azt az embert látom magam előtt, akit mindennél jobban szeretek, még magamnál is, legalábbis szeretem ezt gondolni.

- Kik? - kérdezem kábultan.

- Na vajon kik lehetnek, agyadra megy ez a sok alvás – kapom a választ tettetett dühvel, egy gyors csók és már ugrom is ki, hisz jól tudom hogy az ajtóban az a néhány ember vár, akire az életemet is rábíznám, és tudom hogy ők is rám a sajátjukat. Felkapok egy cipőt, ő is így tesz és már indulunk is, szokásos péntek este belevetjük magunkat az éjszakába, szokásos helyek és szokásos arcok mindenütt, ahogy telik az idő a maga megszokott és már-már unalmas módján azon kapom magam, hogy próbálok visszatáncolni abba a bizonyos álomba, nem az álom képei vonzanak nem is igazán emlékszem rájuk, hanem az érzés. A Boldogság, így nagybetűvel, mostanában valahogy nem találom az életemben, boldogtalan vagyok és valami megmagyarázhatatlan érzés gyötör talán a halálvágy lenne a legjobb szó rá, bár ez talán csak a következménye annak a furcsa érzésnek, amiben keveredik a haszontalanság érzése és azé, hogy ennél többre vagyok hivatott mégsem tudom, hogy érhetnék el bármit is. Egyre jobban gyötörnek ezek a gondolatok és haragszom magamra, amiért nem vagyok boldog, pedig minden okom meglenne rá, normális, szerető családi háttér, jó barátok, sőt a legjobbak akiket kívánhat az ember magának, egy társ, aki mindenben társ, szeret és szeretem, minden működik. De valami mégis belülről rág folyamatosan, a kiteljesedés vágya, hogy hasznos legyek és ne múljak el nyomtalanul, talán mindenki fejében ezek a gondolatok járnak, de senki nem osztja meg másokkal, mert mégis hogy mondanád meg valakinek, hogy: „Depressziós vagyok, mert haszontalan vagyok, és emiatt a levertség miatt nem vagyok képes semmire, amivel hasznos lehetnék.” Egy tökéletes öngerjesztő folyamat, melyre senki nem tudja a megoldást, egy dolog segíthet, ha megtalálod a kulcsot, ahhoz hogy valami olyanban valósítsd meg önmagad, ami végül teljessé tesz.

Néhány hang töri át a gondolataimat alig hallhatóan, az egyik kedvenc számom. Ez végre visszazökkent a valóságba és egy időre elűzi a borús gondolataimat, átadva helyét az örömnek, hogy ilyen emberek vannak körülöttem.

Egy ötlet

Másnap reggel nem éppen a legjobb bőrömben ébredek, azt hiszem az érzést nem kell leírnom senkinek. Kicsit még csukott szemmel forgolódom, próbálom alvással elnyomni a fejfájást és a dehidratáltságot, de hiába. Kinyitom a szemem, mellettem, mint mindig ott van Ő, nem is tudom mit tennék, ha egy reggel nélküle ébrednék, de nem is akarom megtudni soha. Újra gondolataimba merülök, ugyanazokat a gondolatfonalakat veszem fel és járom végig, mint mindig, de valahol egyszer csak az agyam egyik legmélyebb bugyrából előtör valami, egy régi-régi álomkép amely boldogsággal tölt el egy pillanat alatt, azonnal tudom, hogy megtaláltam a „kulcsot” az önmegvalósításomhoz, mely most már világos mi más is lehetne, mint a zene. Az első gondolatom, hogy miért nem gondoltam erre eddig, azonnal meg is válaszolom magamnak, hisz egyszerű nem értek hozzá és a környezetemben sem foglalkozik senki ilyesmivel. De most, hogy rátaláltam a megoldásra minden, de igazán minden más lesz, szinte eufóriába esem, ahogy a hónapok óta bennem keringő érzésekre és kérdésekre szép lassan előkerülnek a válaszok. Azonnal felébresztem Őt, hogy elújságoljam persze látom rajt, hogy annyira nem jön lázba, mint én, de jó ötletnek tartja és persze „házastársi kötelességből” velem örül. 2 perc múlva már alszik is tovább és én már rakom össze, hogyan lehetne ezt megvalósítani.

Egy új arc

Az elmúlt néhány napot annak szenteltem, hogy minden létező ismerősömnek elhintettem, hogy segítsen nekem embereket keresni ehhez a dologhoz, persze voltak sokan akik hülyének néztek, kaptam a jobbnál jobb tanácsokat, hogy ebbe felesleges időt, pénzt, energiát vagy egyáltalán egy kisujjmozdítást is beleölni, mert ebben ma már nem lehet egyről a kettőre lépni, meg soha sem kapod vissza azt az időt stb. stb. stb., de most semmi nem érdekel, akiktől elvártam a támogatást azoktól megkaptam nekem ennyi bőven elég. Ma végre megcsillant az első reménysugár, mikor a következő SMS-t kaptam: „Csá! Találtam neked valakit. Este 8 körül felviszem hozzátok. Ha nem ok csörr.!”. Tűkön ülve vártam az este 8 órát, de az idő ilyenkor ólomlábakon jár, úgyhogy körülbelül kettő nap múlva lépték át a küszöböt. Azonnal szimpatikusnak találom, amint a bemutatkozás formalitásain túlesünk, az első két mondatból már tudom, hogy ő lesz a tökéletes ember ahhoz, amit csinálni szeretnék, ahogy figyelem beszéd közben bizonyos szavaiból önmagamat látom visszaköszönni. Az alapvető dolgokon kívül, például hogy ő remek gitáros, ami nem hátrány, de jelen helyzetben tekintve az én felkészültségemet tulajdonképpen nem is számít elmondta, hogy ismer még pár arcot, akik között biztosan találunk olyanokat, akik szívesen beszállnának hozzánk. Azzal váltunk el, hogy tartjuk a kapcsolatot, illetve hogy én a következő pár napot ötleteléssel, ő pedig további tagok toborzásával fogja tölteni.

Egy új társaság

A következő egy hónap várakozással telt, szinte minden másnap ráírtam, hogy talált e már embereket, és ő azt válaszolta szinte mindig, hogy „Zenekartagokat találni könnyű, embereket nehéz.”, emiatt kedveltem meg őt annyira, mert ugyanazt várta el mindenkitől, amit én, nem az alapján keresett és szelektált, hogy milyen zenei képességekkel bír az illető, hanem hogy milyen ember. De hosszas keresés után meglettünk, és ki is tűztük a zenekar „alapító ülését” egy megfelelő szombat estére, és természetesen helyszínnek mi lett volna jobb egy kis negyedosztályú italozónál. Remegett a gyomrom szinte folyamatosan amíg a szombatot vártam, mert rettenetesen féltem, hogy nem leszek szimpatikus ezeknek az új arcoknak, mert egy embert kivéve ez a társaság nekem teljesen új volt, még a helyszínben sem élvezhettem a hazai pálya előnyeit, de minden rossz érzésem ellenére, azért borzasztóan vágyakoztam már az első közös koccintásra, ami szép lassan azért csak elérkezett. Már az első kortynál tudom, hogy ezek az emberek befogadtak és hamar a barátaim is lesznek, igazi barátaim. Az este előrehaladtával megszületik a zenekar neve, valamint hogy honnan lesz nekünk cuccunk, szerencsére a próbahely kérdése egyikünk révén automatikusan megoldódik és ezzel a dolog alapjait le is fektetjük. Jó néhány ital után az első számok is kezdenek formát ölteni és mostmár senki nem gondol arra, hogy a banda felének fogalma sincs még arról sem, hogy melyik végén kell a hangszert megfogni.

Egy új érzés

A következő időszakban szinte folyamatosan melóztunk szép lassan megtanultuk az alapjait a dolgoknak innen-onnan, mindenki egyre jobban kezdett belejönni és egyre jobban összerázódott a társaság, szinte minden szabadidőmet velük töltöttem, ha nem próbáltunk akkor is szinte folyamatosan együtt voltunk, buliztunk vagy csak úgy csöveztünk valahol tervezgettük a nagy jövőnket, hogy hogy futunk be, álmodoztunk az első rajongói levelekről a hatalmas koncertekről és persze nem mellékesen megismertük egymást, hogy ki honnan jött és mit cipel a hátán, egyszerűen barátok lettünk.

Egy reggel arra ébredek, hogy Ő ott áll az ágyam mellett, látom hogy könnyes a szeme, és azt is, hogy egy táskát tart a kezében. Szinte már vártam ezt a reggelt, az elmúlt időszak apró veszekedései előrejelezték ezt, azt is tudom mit fog mondani mielőtt még kimondaná, és az a legrosszabb, hogy minden szavával egyetértek, én is egyre inkább azt érezem, hogy már nincs helye az életemben, ez az új társaság tölti ki minden időmet, és úgy érezem, hogy a boldogsághoz vezető úton velük, és nem Vele tudok csak végigmenni. Szeretem de mégsem tudom, sőt nem is akarom megakadályozni, hogy kilépjen az ajtón és ezzel együtt az életemből is. Nem Ő volt az igazi most már biztos, ha ő lett volna megérti mit akarok elérni, miért dolgozom, miért szorul most Ő háttérbe, de nem így tett. Szép lassan egy új érzés gyűrűzik be a gondolataimba: a gyűlölet, hogy épp most megy el, mikor már olyan közel vagyok a célhoz, ezzel valószínűleg el is indultam a felejtés útján.

A reggel történései ráébresztettek arra, hogy nem csak egy ember van akit elhanyagoltam mostanában, így felveszem a telefont és tárcsázom azt a pár embert, akire pár hónapja még az életemet bíztam volna, de a vonal túlsó végén mindenhol elutasítás vár csak, így nekik is jut egy kicsi abból a bizonyos „új érzésből”. De nem tud már ez igazán érdekelni, felkapom a holmim és irány a próbaterem. Elmesélem nekik két szám közt, hogy mi történt, együtt éreznek, és ismét megmutatják miért szeretem őket annyira, ugyanazt mondják, amit én érzek, hogyha nem értenek meg, akkor nincs is szükség rájuk. Igazuk van.

Egy új család

Pár nap telik csak el míg a „régi életem” egy újabb pofonnal sújt le rám. Éppen nagy családi ebédet tartunk. Persze kb. két perc után rám terelődik a szó, és kapom is mindenkitől, hogy mostanában mennyire megváltoztam. Hiába magyarázom nekik, hogy csak boldog vagyok végre először életemben igazán boldog, ők nem értik ezt, ugyanolyanok, mint a régi a barátok, mint az a régi társ, és mintha a fejembe látnának már hallom is, hogy miért kellett ilyen csúnyán elválnunk, miért nem figyeltem jobban oda rá hisz annyira szeretett engem, és olyan szépek voltunk együtt. Ezzel egyet kell értenem, de ha nem tart ki mellettem, éppen most nem, akkor mi haszna ennek az egésznek, ilyen alapokra nem lehet építeni egy komoly kapcsolatot. Nem értik, hiába mondok bármit, előkerülnek a barátok is, hogy miért kell azt is így felrúgni, de nem értik... nem értenek semmit, szép lassan hatalmas veszekedés kerekedik az egészből, aminek az lesz vége, hogy a legfontosabb holmijaimmal a kezemben a próbaterem felé tartok közben arra gondolok, hogy veszítettem egy családot, de nem érdekel mert már rég nyertem egy újat.

Az egyetlen egy

A beköltözésem a próbaterembe úgy tűnt a legjobb hatással van mindenki másra a zenekarban, egy kimondatlan szövetség köttetett azzal a bandában, hogy mindent feladtam értük, de nem érdekelt, hogy az utolsó hidat is felégettem magam mögött, mert tudom, hogy bármelyikük megtenné ugyanezt. Néha-néha azért visszagondolok az elmúlt közel fél évre és csodálkozom rajta, hogy olyan dolgok tűntek el az életemből, melyekről meggyőződésem volt, hogy elpusztíthatatlanok. De először életemben érzem, hogy tartok valahová, és bármi lesz ebből soha nem fogom megbánni.

Nehézkes szervezkedést követően kitűztük az első koncert dátumát, rettenetesen aggódtunk mindannyian és mindent beleadtunk a próbákba, szinte éjjel-nappal nyomtuk, hogy a számunkra nagy estén minden tökéletes legyen, az idő ilyenkor természetesen megállíthatatlanul pereg és egyszer csak azon kaptuk magunkat, hogy a színpadra pakoljuk a cuccainkat. Nagyon izgatottak vagyunk, pedig a színpad csak egy 10 cm magas emelvény, a közönség pedig nagyrészt ismerősökből és haverokból áll, mi mégis úgy érezzük, mintha a Sziget nagyszínpadon állnánk 60.000 ember előtt. Mikor belecsapunk az első számba szinte kiemelkedem a testemből annyira jó érzés végre tudni, hogy erre vártam eddig egész életemben, soha nem éreztem még csak ehhez foghatót sem, ez az euforikus érzés kitart egészen a koncert zárásáig, mikor az utolsó akkord is lecseng szinte úgy érzem, hogy elájulok attól az ürességtől, ami elönt, ebben a pillanatban tudom hogy ez az én „drogom”, mert semmi sem fogható ahhoz az érzéshez mikor teljessé válsz a színpadon és azonnal rájövök, hogy csak ezen az egyetlen egy úton járhatok életem végéig.

Várom kommentben vagy privát üziben (dawepunk@freemail.hu) az építő jellegű kritikákat!
Ha pedig tetszett akkor tessék terjeszteni :D !

Egy történet

1.

Felébredtem. Arra keltem szomorú vagyok. Hmm, érdekes, mostanában ez egyre többet esik meg velem, és igazából indokolatlan. Jó, vannak gondjaim mint mindenkinek, barát, barátnő, család stb. stb. stb., mint bárki másnak, elváltak, elhagytak, megcsaltak volt aki elment. Ezek az első gondolatok, de hagyjuk ilyenre nem gondolunk. Nem kell depresszívebbnek lenni az átlagnál, mert ez egy ilyen depresszív világ.

Második gondolat, milyen nap van? Tegnap részegedtünk a haverokkal, szóval szombat van, vagy vasárnap. Na nem a részegségből tudom, hanem hogy nem csak én ittam hanem mindenki ráért, ez van, ilyen egy majdnem alkoholista élete.

Harmadik gondolatom, hogy hol is vagyok egész pontosan, ha minden igaz „otthon”, ami annyit tesz hogy egy lyuk, ahova tulajdonképpen a számítógépemen kívül semmi nem köt, egy olyan városban amire ugyanez igaz. Nem itt dolgozom, tulajdonképpen nem is itt élek. Munka, szép, úgy el vagyok vele maradva, hogy szinte már lehetetlen befejezni a kiszabott határidőre, de eddig még mindig megoldottam, vagy valaki megoldotta helyettem, talán most is. Ilyen tekintetben semmi panaszra nincs okom szerencse terén, valahogy mindig megúsztam minden ilyesmit, csak sajnos ez a szerencse hiányzott minden másból. Így kezdődik minden reggel kisebb nagyobb módosulásokkal, az első gondolatokat tekintve. A helyszín és az idő más, szinte mindig.

Apropó minden más, barátnőmet kellene hívnom, valahányszor ha rá gondolok ez jut eszembe: „oly távol de mégis közel” vagy hogy is van ez, meg persze hogy szeretem. Nem is tudom mióta, már rég együtt vagyunk, ő szeret én szeretem, mindkettőben biztos vagyok, persze a mikéntben és a hogyban nem vagyok ilyen biztos, de az mindig változik, de szerintem mindenkinél mindenkor, csak a legtöbben letagadják. Ez olyan, hogy mindenki érti mire gondolok, egy példa: van, hogy jobb a szex van, hogy rosszabb, de általánosságban jó. Mindent megkapok, amire vágyom és mindent megadok amit tudok, és amire ő vágyik. Vagy csak úgy gondolom. És úgy gondolom, hogy ő is úgy gondolja. Megint elkalandoztam, ezért nem haladok a melóval.

Bevágódom a gép elé. Belépek a csevegőbe, írok egy üzenetet:

-Helló! Kész a te részed?

Látom hogy éppen reggelizik, de pár pillanat és „éppen üzenetet ír”.

-Csá! Hogy lenne már tegnap megbeszéltük, nem emlékszel?

-Hát nem! - Ez mindig így megy, nem csoda hogy mindenki hülyének, vagy betegnek néz. Pedig ha sejtenék mennyire vagyok beteg talán mindegyik azonnal íratná a távoltartásit, vagy csak „törölne és tiltana”, azonnal. Na, de vissza a viszonylagos valóságba, megint éppen ír.
-Nem gondolod, hogy kevesebbet kellene inni és többet melózni?
Hát nem gondolom, sőt szerintem még többet kellene, a melót meg leszorítani amennyire csak lehet, de nem azért, mert nem szeretném csinálni, csak gondolkodni kell, azt meg nem tudok, vagy ha igen akkor sem azon amin kellene. Inni sokkal könnyebb nincs gondolkodás, buli van, éneklés, agyzsibbasztás. Na, de ezt mind nem lehet leírni szóval megfogalmazom a választ.
-De, igyekszem! Most megyek próbálok dolgozni, te is próbálkozz! - kegyes hazugság. Jobb így neki, hogy nem tudja nem fog majd azon tűnődni, hogy milyen rossz tanácsot adjon kötelességtudatból, jobb nekem, hogy nem hallgatom a „muszáj sajnálkozást”. Mindenkinek jobb. Attól még senkinek nem lett jobb, hogy megsiratták. Jól megvagyok a kis magányban, egy ember van, akinek hellyel közzel megnyílok, és az nem ő.
-Oks. Jó munkát! Csácsá!
-Helló! - a mai „barátadag” ezzel letudva.

*

Kisétálok, hűtő, sör, internet. Előbb telefon. Barátnő. Megbeszéljük este hol mikor. Szeretem. Szeret. Nyugtatjuk magunkat és egymást, erre mindenkinek szüksége van. Így legalább lesz valami értelme hogy ma is felkeltem. Eltelik 10 perc és csörög a telefon az a név jelenik meg rajta akiről a legtöbb emlékem szól. De most nem veszem fel, mert nem akarom elrontani a kedvem. De már késő. Tolonganak az emlékek, hogy megforgassák bennem a százszor kicsorbított tőrt. Eszembe jutott a múlt és indul is az agyam...

2

Nagy családi összejövetel. Boldog színészek egy szép díszletben. Csörög a telefon. Valaki felveszi, telefonál. Valaki rondán nézi, feszül a húr. Ők a szüleim, egyiknek a szeretet jutott másiknak egy szerető. De minden folyik tovább, senki nem tudhat semmit és nem is akar, mert ha tudnának egy s mást, nem lenne ilyen könnyű eljátszani a boldogságot és a szeretetet. Függöny le. Következő jelenet. Ez már messze minden széptől, két ember üvölt, pofonok csattannak, törnek a bútorok. Ahogy kell. Ha egy kívülálló nézné ezt a kaotikus jelenetet minden a helyén lenne, szokásos családi perpatvar. Egyetlen egy hiba van a képben: a gyerekek. Összekuporodva a sarokban nem is értik miről folyik a szó, csak évekkel később kezdenek sejteni részleteket. Innentől rossz képek peregnek az agyban, bíróságok, ide-oda rángatás vita, vita és vita. Cipelnek ide-oda ahogy nekik tetszik, mintha csak egy táska ruha lennék. Lakjunk itt. Lakjunk ott. Senki nem kérdez semmit, most nem számítanak a gyerekek, csak a pénz, a lakás, az autó, semmi más. Kinek jut a több, ez a nagy verseny tétje. Egy haszna volt a gyermeknemzésnek, hogy most valakinek pénzt fognak hozni a konyhára. Aztán ez mind elmúlik. Lezajlott. Elcsitultak a dolgok. A gyerekek maradtak, ahol maradtak. Senkit nem érdekel. A káoszba némi rend költözik. Aztán jön az iskola, az óvodás játék helyett jöhet a vasszigor. Senki nem foglalkozik azzal, hogy az egyik gyereket, eddigi életének nagy részében azok kínozták meg a legjobban, akiknek szeretniük kellett volna. Két dolog számít, hogy nem tanul jól. Sőt rosszul. Nagyon. De ez sem olyan lényeges. Nagyobb baj, hogy nem tiszteli a rendet és azt hogy korlátok közé zárják. De ha valaki belenézne a dolgok mélyébe talán láthatná, az okokat. Hogy is szeretné egy olyan ember, illetve emberkezdemény a rendet, akinek a létét eddig nagy részben az állandóság teljes hiánya határozta meg, hogy tudna tanulni, ha néhány percig sem tud „rossz” gondolatok nélkül létezni. Inkább azzal tölti az időt, hogy a gyengébbeket veri és kihasználja, ahogy azt otthon látta. Egyik iskola jön a másik után, de valahogy csak vége lesz, letelik a néhány év, bár örökkévalóságnak tűnik. Sajnos az iskola egyetlen egy dologra jó, összetörni a gyerek álmait, beleszoktatni a szabadság színfalai mögé bujtatott rabszolgaságba. Szükségtelen dolgokkal megtömni a fejét, hogy a világ igazi bajait ne vegye észre. Hogy is lehetne szépen leírni..., ”államilag finanszírozott birkatenyésztés”.

3

Míg ezek a gondolatok végigszáguldanak az agyamon kiürítem a levélszemetet. Megnézem bejelölt e valami ismeretlen ismerős 2 és fél „Helló” után. Szánalmas! A szociális élet látszatát próbálja kelteni mindenki. „Jujj, nekem több ember köszön hellót az utcán, mint neked, és nekem több vadászgörény, meg rántotthús a barátom.” Talán itt mérhető le legjobban, az előbb említett „ingyenes oktatás” eredménye. És itt az oktatás, kb. triplán idézőjeles. Szinte alig telik az idő míg a szennyáradaton, viagra és guminő hegyeken keresztül elvergődöm a kívánt weboldalig. Modern mese: „A guminő hegyen túl, ott ahol a görbefaszúnéger japán lányt kúr, na ott van az a film, vagy bármi, amit a koldus középső fia ma szeretne letölteni.” Imádnivaló XXI. század. De végülis meglesz, amit keresek. Elszívok egy cigit és átrágom magam rajt. De az idő csak nem telik De dolgozni akkorsem fogok, ma még nem. Talán holnap. Most orvosság kell a másnaposságra egy vodka talán megteszi, színtelen, szagtalan, aromátlan, de alkohol, és alkoholra alkohol az orvosság. De kifogytak a készletek, úgyhogy felkapok egy cipőt. Mást nem kell. Praktikus abban aludni amiben az utcára mész, büdösnek büdös, de akit zavar nem jön közel. Erre gondolok mikor kilépek az ajtón.

*

Utálok emberek közé menni egyszerűen taszítanak. Olyan mintha mindenki most gördült volna le egy cuki rózsaszín gyár cukormázas gyártósoráról. A legszegényebb embernek is lehet egyetlen egy hatalmas értéke, a személyiség, az egyéniség. De ez a világ arra buzdít, hogy ezt, a legfontosabb dolgot vetkőzzük le. Legyünk „trendik”. Ezt mondják. „Légy egy a tömegben és nem szúrsz szemet senkinek.” De azt már nem, hogy könnyebb úgy fenntartani a nyáj egységét, ha minden birka egyforma. Minden alkalommal erre gondolok ha ki kell lépnem a lakásból. Sétálok köztük néhányan rámnéznek szinte hallom a gondolataik, csöves, szakadt, stb... . Még jó hogy már rég nem érdekel senki véleménye. Elsétálok a szomszéd utcába az egyik szokásos kocsmába a sok közül. Míg közeledem és befordulok az utolsó sarkon abban reménykedem, hogy nem lesz ismerős. Maximum a pultos. Sőt ő legyen ismerős, úgy lesz hitel. Mással nem szeretnék találkozni. Abból beszélgetés lesz. Kötelező jellegű. Arra most nem vágyom egy gyors vodka, esetleg kettő és már itt sem vagyok.

*

Belépek. Sötét van és büdös. Tipikus kocsmaszag, aki járt már életében ezredosztályú lebujban tudja miről beszélek. Odalépek a pulthoz meggyújtok egy cigit és kérem amiért jöttem. Szinte érzem ahogy mögémlép valaki. Már kezdi is. Azt mondja amit az ember várna ilyenkor.

„Na mi van haver! Mi újság? Régen találkoztunk!...”. Tényleg. Valószínűleg mert nem akartam. És amíg odarángat az asztalához abban reménykedem, hogy ezért a szenvedésért legalább egyre meghív. Vagy többre. Középiskolára terelődik a szó. Onnan ismerem. Van mit mesélnie. Mióta végeztünk nem találkoztunk. Még jó, így nekem nem kell beszélnem. Neki sem kellene, mert ránézek és látom amit mond. Ujján jegygyűrű. Megházasodott. Gyerek. Szopás az asszony, a meló, a lakás, az élet. Kispolgár. Számomra halott. Míg előadja az elmúlt jó néhány évet én hümmögök és a középsulira gondolok. Életem egyik legszebb időszaka...

4

Belépek az első napon. Felmérem a terepet. Mindenki ezt teszi, mert az első percben nyilvánvaló kinek hol lesz a helye abban a bizonyos hierarchiában. Alfahímek jobbra, kurvák balra, és így tovább mintha egy hatalmas hangszóróból szólna, de mindenki csak a fejében hallja. Megtalálom a helyem én is. Vannak hasonló emberek. Odahúzódom. Beszédbe elegyedünk. Könnyed ismerkedés. Közben arra gondolok: „Jól nézd meg őket, mert ők lesznek a barátaid.”. Lassan beindul a suli. Ugyanaz mint az előzőek. Csak kevesebbet balhézom, mert egy picivel jobban érzem magam. Van pár jó arc. Meg vannak nagy bulik. Bemutatnak első két nagy szerelmemnek. Sőt életem két legnagyobb szerelmének. Alkohol, dohány. Lányok is vannak. Jönnek mennek. Kétszer volt, hogy úgy éreztem igazira találtam egyszer ő kúrt félre egyszer én. De én mindkettő után szarul voltam. Nők. Ha akkor annyit tudtam volna mint most, szóba nem álltam volna eggyel sem. De tapadtak. Szükséges rossz. Ennyi. A második legfontosabb a középiskolában, megismertem a zenét. A Zenét. Páran összeálltunk, hogy zenéljünk. Szerettem. Szeretem még most is. Bár azóta már sok formációban megfordultam. Több hangszert is használtam. Bár játszani nem tudok rajtuk. Használni. Nem többet. A Zenélésnek nagy előnyei vannak. Még több buli. Még több nő. És mindezekkel együtt elindulok az alkoholizmus és a teljes önpusztítás rögös útján, aminek -úgy 50 évnyi szenvedés után- egy tüdő, vagy májrák van a célszalagja mögött. De persze a Zenélésnek megvannak a hátrányai is. Még több basztatás. A szomszédok. A rendőrök. Néha még a közönség is. De ki nem szarja le, én imádtam minden percét. Csak azokat a perceket imádtam igazán. Még néhány kép megrohanja az agyam, de azok már lényegtelenek. Évnyitók. Évzárók. És vége is. Valami papírt adnak és mehetsz.

5

Míg ezt újra átélem ő is végére ér a mondandójának. Szépen el is búcsúzom. Mondja maradjak. Hát bocs izé sajnálom a kutyám...tudod... . Tudja. Megszabadulok. Felíratom amit nem tudok kicsengetni és megyek is. Irány haza. Kellemes zsongás a fejben. Talán még aludni is tudok. A randiig még van pár óra. Hazaérek, eldőlök mint a zsák.

*

Telefoncsörgésre ébredek. Szinte még ki sem nyílt a szemem, de már tudom ki az és mit akar. Felemelem a telefont. Nem tévedtem. A számomra legkedvesebb női hang most dühtől fröcsögő hangon kiabál a telefonba:

-Megint elkéstél te szemét! Biztos megint bebasztál és otthon alszol, vagy bulizol valahol!

-Ne haragudj drágám! Sajnálom nagyon! - És tényleg komolyan is gondolom. Mire képesek a nők még egy ilyen emberből, mint én is, érzelmeket tudnak kicsikarni.

-Nem érdekel a sajnálkozás, és hogy miért nem jöttél el megint, úgyis beszélni akartam veled erről! Holnap reggel nálad találkozunk. Onnan talán nem tudsz elkésni!

Ennyi, és már le is csapta a telefont. Hát jó, holnap reggelig megnyugszunk. Megbeszéljük. Hisz szeretjük egymást. Minden megy tovább. Volt már ilyen. Lesz is. Én megígérem, hogy nem teszek ilyet többet. Ő úgy csinál, mintha elhinné. Szex és minden rendben. Alvás tovább, hogy reggel, olyan legyek, mint egy ember.

*

Ismét ugyanaz ébreszt, mint egy nappal ezelőtt, csak most a másik telefonon keresztül. Felkelek. Felveszem. Nyomom a gombot. Kinyitom az ajtót. Megyek keverek egy instant kávét míg felér. Amint belép az ajtón látom, hogy ez a veszekedés más lesz mint a többi. Szó nélkül leül. Várja, hogy csatlakozzam. Viszem a kávét leteszem. Ránézek. Rámnéz. Várjuk, hogy a másik szólaljon előbb. Szokásos férfi nő párbaj. Ki-kit győz le. De végül is ő mondja ki az első szavakat:

-Elegem van belőled! Állandóan ezt csinálod velem, hiába várok rád! Kicsit sem törődsz velem. Meg sem kérded mi van velem! Soha!

Az első, ami eszembe jut, hogy még egy hónapja sincs, hogy azon vesztünk össze, hogy túl sokszor kérdezem, hogy mi van vele és merre jár, ha nincs velem. De ezt most nem lehet szóba hozni.

-Én szeretlek.

-Tudom, de nem érzem.

Szokásos nóta megint. Érzéketlen vagyok. Pedig lehet, hogy érzelmesebb vagyok, mint a legtöbb ember csak én nem sírok minden nap, hogy ezt mások is lássák. Nekem elég, ha én tudom.

-Sajnálom.

-Sajnálhatod is elegem van abból, hogy elhanyagolsz. Törődésre vágyom. …

Ezek az utolsó mondatok, amiket még fel tud fogni az agyam a szónoklatból. „Törődésre vágyom.”. Ezt már nagyon régen én is mondtam valakinek. Csúnya lett a vége.

6

Emlékszem, nem sokkal középiskola után történt. Szokásos péntek este volt, vagy lehetett akár szombat is. Nem ez a lényeg, hanem az a lány. Mikor ránéztem először és ő visszanézett tudtam, hogy kell nekem. Még aznap este meg is kaptam. Csodálatos volt. A legjobb dolog, ami addigi életem során történt velem. Aztán járni kezdtünk. Eltelt pár hónap így és nem igazán mentek a dolgok. Borzalmasan szerelmes voltam És ő is szeretett. De elhanyagolt. Én úgy éreztem. Egy nap leültettem, hogy elmondjam nem érzem, hogy viszonozná amit kap. Kérdezte mit akarok ezzel mondani. És itt kimondtam azt a bizonyos mondatot, ami a következő elég nagy időszakra ocsmány bélyeget sütött. „Törődésre vágyom.”. Erre ő azt mondta, hogy ő csak attól félt elkerget, ha túlságosan ragaszkodó. De ha nekem ez kell... . Hát megkaptam. Az elején még élveztem is, hogy mindig kérdezte hova megyek, mit csinálok. Óránként telefonált vagy üzent. És én is neki. Aztán kezdett átmenni az egész valami borzalmas börtönéletbe. Ha szórakozni akartam hazudnom és szöknöm kellett. Rossz volt. Nagyon... . Törődés...

*

Ezzel tönkre is ment minden. Ami az elején szép volt az is fényét vesztette. Kilépni nem lehetett. Ezerkilós vasláncok voltak mindenemen. Így telt az együtttöltött idő nagy része. Megbeszéltük, hogy összeköltözünk. Bár túlzás a megbeszéltük. El lett döntve és kész. De végül is ez adta meg a kiutat. Mivel nem kötött haza soha semmi, és már a lányhoz sem, fogtam magam összepakoltam míg dolgozott és megszöktem. Hagytam egy levelet. Ennyi. Nem bírtam volna a szemébe nézni és elhagyni. Túl sok minden kötött hozzá. Könnyebb út. Bár utána nehéz idők jöttek, hideg nappalok és még hidegebb éjszakák hajléktalanszállókon és állomásokon. Bujkálva minden ismerős elöl. A Zene hiányzott a legjobban. De megérte, mert újra szabad lettem.

7

-Látod, megint le sem szarod, amit mondok! - Erre térek magamhoz a révületből. - Végülis mindegy is, úgysincs ezen mit beszélni. Viszont szeretnék mondani még valamit, amin annál inkább van. Megismertem valakit. - Na, erre már tényleg magamhoz térek.

- Hogy micsoda?

- Jól hallottad. Megismertem valakit. Úgy érzem működne vele talán. De. Téged szeretlek. Nem tudom mi legyen. Arra gondoltam, hogy engedj egy kicsit el. Hívhatjuk nyitott kapcsolatnak vagy szünetnek vagy bárminek. De nekem szükségem van egy picit erre.

- Hogy tudsz nekem ilyet mondani. Te vagy az egyetlen ember akiben bízom, aki jelent nekem még valamit ezen a szar világon, és meg tudnád tenni ezt velem?

- Tudom, hogy mit érzel. Én is nagyon szeretlek. És ha szeretsz, megértesz.

Azt hiszem itt szakadt el a cérna. Ezt nem kellett volna mondani. Ha szeretsz... . Innentől ennek a beszélgetésnek csak egy kimenetele lehet.

- Hogy tudod egyáltalán ezt kiejteni a szádon, hogy „Ha szeretsz...” mikor ilyet mondasz nekem, hogy mással akarod baszatni magad?!

- Hogy beszélsz velem. Én csak szerettem volna civilizáltan rendezni ezt.

- És úgy gondolod, hogy ez civilizált? Mert nem az... . Szóval vagy választasz ezt vagy azt vagy elmehetsz.

- Ne kérd, hogy válasszak. Mert nem tudnék.

- Akkor takarodj el innen! Most azonnal! Látni sem bírlak! Hányni tudnék tőled!

- Rendben elmegyek. Örülök, hogy választottál helyettem. Ha kellenék megtalálsz!

- NEM FOGSZ! És most takarodj.

*

És azzal elmegy. Elment az utolsó ember aki még segített táncolni a pengeélen. Zuhanás. Rettenetesen fáj. Túlságosan szeretem. Mit lehet tenni. Hát én tudom. Felkapom a ruhám. De nem utána megyek. Piára van szükségem. Sokra. Ájulásig. Azzal nekiindulok.

A következő napok, vagy hetek - ki tudja mennyi idő – éber kómában telnek. Néha magamhoz térek pár percre. Ismeretlen helyek. Ismeretlen emberek. De pár pillanat múlva minden a homályba süllyed. Nincs ami a víz felett tartson. Talán nem is volt soha. Minden hazugság volt. Nincs isten. Ha van gyűlöl. Mindent elvesztettem. Mindig magányos voltam. De most jó érzés érzéketlennek lenni.

*

Egyszer csak telefoncsörgésre ébredek. Felveszem. Egy ismeretlen hang szól. Bemutatkozik. Halványan rémlik, hogy egy másod-, harmadunokatestvér. Nem fontos. Az igen, amit mond. Meghalt valaki. Méghozzá az utolsó még élő rokonom. Furcsa. Nem is ismertem igazán. Mikor a középsuli után megszöktem elvágtam a szálakat. Végig hallgatom, amit mond. Megkérdem hogyan és mikor. Megkérdem a temetés időpontját. Sajnálkozva bejelentem nem tudok hozzájárulni. És ennyi. Ismét egy szülővel kevesebb. Kicsit azért fáj. Szinte ugyanígy történt, mikor a másik elment.

8

Épp szökésben voltam. Valami állomáson vagy hasonló helyen ébredtem. Elég régóta már, hogy így éltem. Egyik nap arra keltem, hogy zenélni szeretnék. De ahhoz haza kell menni, vagy valahol felkutatni valakit a régi bandák egyikéből. Úgy döntök az elsőt választom. De nem a szülői ház, vagy hasonlók miatt nevezem „hazának”, mint a legtöbben. Nekem a barátok, az első néhány zenésztárs mutatja meg hol az otthon.

*

Leszállok. Hazaértem. Megkeresem az első embert, aki eszembe jut. Meg is találom. Bekopogok. Kinyitja. Nem lepődik meg.

- A temetésre jöttél?

- Milyen temetésre?

Elmondja, hogy kinek a temetése lesz. Egy szülő elment. Azt is elmeséli, hogy kb. 1 hete történt. Éppen jókor jöttem. Sokan kerestek, de eltűntem. Hát ez igaz. Innen rögtön egy távoli rokonhoz vezet az út. Örököltem. Egy lakást. Szuper, de ki akarna itt lakni. Hamar túladok rajta és elköltözöm egy másik városba. Egy másik patkánylyukba. Oda amit most is otthonnak nevezek.

9

Úgy döntöttem, felhívom. Felveszi. Azonnal sírni kezd. Mióta keres már. Hol voltam. Mondom neki, hogy most itthon vagyok. Elmesélem amit most megtudtam. Nem sajnálkozik. Hát igen, ő tudja mit érzek. Ő az igazi. Megbeszéljük, hogy másnap feljön. Addigra kipihenem magam.

Belép az ajtón. Elmesélteti mi történt eddig velem. Elmesélem neki. Azt mondja majd segít rendezni a számlatartozásokat. Hiányoztam. Hiányzott. Szeret. Szeretem. Megkérdem, hogy milyen volt a másikkal. Azt mondja rossz. Rám gondolt végig. De attól még nem múlik el az érzésem, hogy valami különlegeset vettek el tőlem. Ami csak az enyém volt. Összefekszünk. Más. Rosszabb. Sokkal. Végzünk. Rámnéz. És azonnal tudja.

- Nem ugyanaz, igaz?

- Nem.

Ezt meg is beszéltük. Valami tönkrement. Pedig szeretem. De nem tudok már úgy nézni rá. Gyűlölöm. Eltékozolta a csodát. Megölte. Eszembejut egy régi lány. Ugyanez volt vele is. Csak fordítva. Végre értem...

10

Nem sokkal azután ismertem meg, hogy beköltöztem életem első, és valószínűleg utolsó saját lakásába. Ahogy megláttam rögtön tudtam, hogy ő lesz az igazi. Nem így volt már tudom. De az ember mindig úgy érzi, hogy az éppen aktuális szerelem a legnagyobb. Az igazi. Az Ő. Ha nem így van ott nagyon nagy a baj. Odaléptem hozzá. Megszólítottam. Az első éjszakát végigbeszéltük. A másodikat is. Ismét szerelmes voltam. Nagyon jó volt vele. Minden perc. Tökéletes. Aztán jött egy pillanat mikor minden megváltozott. Egy reggel felébredtem. Láttam, hogy engem néz. Megszólalt. - Már nem ugyanaz.

- Miért?

- Nem tudom.

Ezzel el is múlott minden, ami szép. Még egy kicsit húztuk egymást. De nem ment. Azt mondta csak úgy elmúlt. Szeret még, de nem úgy. Ennyi. Én úgy gondolom, hogy előbb utóbb minden szerelem szeretetbe csap át. És vannak olyan emberek, akik le akarják élni egymással az életüket, mert társra találtak. Tudják. Így nem érdekli őket, hogy nem szerelmesek. „Szeretetesek”. Egy életen át. Nekem nem ő volt a társam.

Elment. Iszonyúan fájt. Mély depresszió. Alkohol. Szinte mint most. Aztán egy nap egy lány mellett ébredtem. Nem ez volt bent a különleges, ez sokszor megesett. A lány volt a különleges. Ahogy ránéztem kitisztult a fejem. Szerelmes lettem megint. Azóta is szeretem.

11

Úgy döntöttünk együtt maradunk. Adunk magunknak egy esélyt hogy minden rendbe jöjjön. Próbáltunk szerelmespárnak látszani. Nekem csak szenvedés volt. Nem bírtam vele lenni érzelem nélkül. De nélküle sem tudtam. Valahogy az életem ilyen. Csak azért kapok dolgokat, hogy elvegyék. Egyre többet gondolok erre. A halálra. Szenvedek. Ő is azt mondja, hogy egyre távolibb vagyok. Kérdi mi a baj. Én abban reménykedem, hogy végre becsavarodok, és megszűnnek a gondok. Azt válaszolom, semmi. Így telik az idő. Nem vagyok szabad. Nem is leszek az talán soha. Illúzió. Egyik reggel azt mondja, hogy kísérjem el egy vizsgára. Istenem de gyűlölöm az iskolákat. Még a környékét is. Ugyanolyan, mint az én időmben. Mindenki egyforma. Egyszer csak odalép egy ilyen „egyforma” srác. Puszit ad neki. Aztán kérdez egy s mást. Bemutatnak. Ismerős a név. Míg beszélgetnek, gondolkodom. Aztán egyszer csak bekattan valami. Ő volt az. A csoda gyilkosa. A bűntárs. Aki végleg tönkretett mindent. Még jó hogy nálam van. Épp ma akartam befejezni. Tökéletes. Rámborul a köd, ahogy előhúzom lassan a fegyvert. Rám sem néz csak mikor már késő. Lövök. Halott. Picit megnyugszom. De egy pillanat múlva elrohan előttem sikoltva egy „egyforma” srác. Megzavarodom. Neki is vége. Aztán még egy. És még egy. És még egy. Lassan kiürül a tér. A szerelmem mellettem áll. Nem tud megszólalni. Sokk, vagy minek mondják. Sajnálom. Csak ennyit mondok. A fejemhez emelem a pisztolyt. Utoljára még kitisztul az agyam.

12

Arra a reggelre gondolok, amikor még minden rendben volt. Felébredtem. Munkára gondoltam, és arra hogy szeretem Őt. Vajon mi romlott el? Nem kellett volna lemenni. Az a vodka tehet mindenről, vagy az előzőnapi vedelés. Az osztálytárs aki itatott és közben untatott. Én, hogy nem állítottam egy ébresztést. Én, hogy nem indultam el azonnal bocsánatot kérni. Én, hogy nem szakítottam vele azonnal. Én, én, én. Minden az én hibám. Valami baj van velem. Mindent és mindenkit tönkre teszek. De vége. Most vége lesz. A golyó előtti utolsó dolog ami átsuhan az agyamon, hogy vajon érteni fogja e valaki, hogy miért tettem. Egyáltalán felteszik e lényeges kérdéseket, hogy megtudják érteni? Akarják e egyáltalán? Vajon mi juttatott idáig egy átlagos embert? Boszorkány üldözés lesz. A nevemre nem emlékeznek csak a cselekedetre. Lesz akit érdekel az előzmény és az okok? Nem tudom. Nem is fogom, mert itt vége. Végre.